Nem tagadom, órákkal a meccs előtt már egy zabszemet sem lehetett volna oda dugni, ahova azt ilyenkor szokás. Az sem dobott fel, hogy Prandelli mosolyogva érkezett a sajtótájékoztatóra és azt mondta, jót tesz a csapatnak a pesszimista hangulat. Nekem nem tett jót.
Most viszont örülök, és van is miért. Az agyonhájpolt spanyol csapattal végig fej-fej mellett haladtak a fiúk, nem volt semmi primadonnáskodás, nagyhalál, fetrengés, látványos műesés. Fegyelmezett játék, bazmeg, támadtunk, mondom, támadó foci reteszéknél ezt add össze!
Az első percekben még feszült voltam, aztán már csak amiatt idegeskedtem, a kommentátor nyelve nehogy végleg beszoruljon a spanyol csapat egészének seggébe, de nem, sőt, Kassai és a két asszisztens ánuszrózsája is fényesebben ragyogott a meccs végére, mint Salamon töke valaha.
Di Natale a pályára lépett és a 60. percben akkora gólt rúgott, hogy még felordítani is elfelejtettem, a válaszra nem sokat kellett várni, ez ilyen, a spanyolok se azért léptek ma a fűre, hogy vereséggel vagy döntetlennel vonuljanak az öltözőbe.
Az 1-1-es végeredmény elégedettségre ad okot - nekünk. A spanyoloknak azért elég gáz. De ki foglalkozik most a spanyolokkal? Gúnyolódtunk rajta eleget, de most ÉN írom, hogy szorosan magamhoz ölelném a fiúkat, igen, még Balotellit is, hát micsoda öröm az olasz válogatottat focizni látni végre! Prandelli tudja mit csinál, De Rossi az Isten, Pirlo maga a Csoda, szép volt, fiúk, szép volt, fiúk!
Bővebb elemzés holnap reggel, most hagyjatok örülni!