Rendhagyó összefoglaló következik a tegnap esti Olaszország-Oroszország barátságos meccsről. Nagy valószínűséggel értelmesebb gondolatokra is képes lennék, ha nem ugrált-akadozott volna úgy a stream, ahogy, voltak pillanatok, mikor azt vártam, kopognak az ajtón és vigyorogva megjelenik egy zongorista, hogy játsszon néhány zenés intermezzót, mint ahogy az a filmgyártás hajnalán volt divat. Ha nem lett volna elég bajom, a helyzetet súlyosította az is, olyan kérdésekre is válaszolnom kellett, miért van rikító citromsárga cipője annak az olasz gyereknek ott, ott futott most, ott balra, és miért ugrándozik kukásmellényben a pálya szélén a másik, lesz-e  hosszabbítás döntetlen esetén, személyes kedvencem a miért játszanak az olaszok az oroszokkal, mikor azok nem is szerepelnek az eb-n. Nehéz az élet, na. 

Három nullra kaptunk ki, mégsem vagyok ideges és nem szitkozódtam vérben forgó szemekkel, nem anyáztam, megmondom, miért. Mert - bár az eredmény alapján ez lehetne egy megsemmisítő, megalázó vereség is - de a látszat ellenére nincs ok (akkora) aggodalomra. Ahogy azt sejteni lehetett, van bajunk a védelemmel, Kerzhakov első gólja is egy ilyen hibából született, az viszont bíztató, hogy Balotelli normális volt, voltak szép megmozdulásai és szemmel láthatóan megértik egymást Cassanóval. 

Az első gól után Prandelli taktikát változtatott, a 4-3-3 annyit ért, mint halottnak a csók. És akkor még nem beszéltünk De Sanctisról, aki, ha még öt-tíz percet van pályán, kapunk még hármat. A második és harmadik gólt felerészben a védelem töketlenkedésének köszönhetjük, felerészben viszont a kapusnak, még Buffon is a kezébe temette az arcát a teljesítmény láttán. 

Pirlo, szegénykém, amíg le nem cserélték, izzadt, mint zsidó a ladikban, rutinosan hozta, amit vártunk tőle, de egyedül nem tud csodát tenni, na. Buffon úgy kell, mint a falat kenyér és Chiellinit is várjuk, mint a Messiást. Összefoglalva: olyan olaszos volt. 

Összefoglaló a gólokról, ni.