Na most elmesélem, miért picsázzuk el az angolokat vasárnap, ráadásul olyan pofátlan és megalázó módon, hogy az idegbeteg törpehörcsög liblingkéjük ott helyben szétrobban a pályán és minden rúnis lesz tőle. Hajas, ugye, nem lehet, höhöhö. Rögtön kezdésnek ejtsük ki hangosan és jól tagoltan a szót: futballnemzet, jó, most akkor öt percig röhögjünk szívből, könnycsorgó hasfájásig, majd, ha rekeszizmaink kissé megpihentek, ismételjük meg ezt még háromszor. Bár ezek után már nemigen kell mit mondanom, azért vizsgáljuk meg közelebbről a foci feltalálóit, mással nem nagyon viríthatnak.
Olasz drukker vagyok: én, aki túl vagyok már hamvas leánykoromon, de még nem hervad nőiségem sápadtan ragyogó őszirúzsája, ez alatt az idő alatt láthattam csapatom sikereit. Nem egyet. Ha '82-ben még nem a fullos homokozómban csöpögtetem a homokvárat, láthattam volna, hogy a csapatom Vb-t nyer és nem kellene sokkal idősebbnek lennem, hogy az Eb-győzelemre emlékezzek. Azt viszont láttam, hogyan veszít el a csapatom egy Eb-t és azt is, hogyan nyer egy újabb Vb-t. Ehhez képest az oroszlánosok, muhaha, nem is egy, ugye, rögtön három, szóval a fogatlan, ízületi gyulladásokkal kínlódó, hulló sörényű nagymacska trió legnagyobb érdeme hogy nemzetközi tornán kétszer a legjobb négy közé tudtak jutni. '66 óta lófaszt se nyertek, Trap mester után szabadon, és még ők verik a nyálukat, nem csoda, hogy nem marad más nekik, mint azt hangoztatni, az ő bajnokságuk a legerősebb és megvenni a híres piros mezt, majd annak hosszú ujjába törölgetni a nyállal keveredő taknyot, mikor tehetetlen dühükben sírnak egy-egy meccs után.
A fish & chipsen és vesepitén nevelkedő - és akkor itt a tradicionális olasz konyhát meg sem említem, annyira aljas azért én sem vagyok, hogy még ezt is felhozzam a hülyeangolokangolhülyék ellen - aranyaluménumlábú premier legue hősök a serie a napbarnított, izmos hátát nézegethetik akkor is, ha nemzetközi kupákról van szó: összesen 37 serleget gyűjtöttünk össze az idők során, valamint olasz minden idők második legsikeresebb klubja is, a Milant csak a Margit tudta beelőzni. Ezek a fájó tények, drága engerlandiak, oppardon, ki is lett a 21. század legjobb kapusa? Ohh, igen, Buffon. És volt angol a legjobb tíz között? Ohh, nem.
Irigyek, az van. A mi fiaink - mindamellett, hogy igen intelligens, tehát liverpúli kikötői munkás sarjak számára ésszel fel nem fogható futballt játszunk, még jól is nézünk ki, ezzel szemben az angol válogatott a Metroszexuális Férfiak Zeuszának kikiáltott Beckhamen kívül egyetlen valamire való, férfi kinízésű egyedet nem tud felmutatni, és Gazza visszavonulása óta még fenegyerekük sincs, nekünk meg most is van, kettő is. Bibibí.
A mi csapatunk gerincét egy olyan klub tagjai adják, akik veretlenül nyertek bajnokságot idén, Roy - akit nagy valószínűséggel herepánton, hat lóval húzták az irodába, ahol alá kellett írnia a kinevezéséről szóló szerződést, miközben ő tíz körömmel próbált a betonba kapaszkodva menekülni - olyan focistákkal tűzdelte tele az angol válogatottat, akik az igen előkelő nyolcadik, mondom nyolcadik helyen végeztek az angol bajnokságban. Drímtím, na. Ráadásul, ha lehetne, a szopott gombóc frizurás kis tökalsó elé, akit úgy vártak vissza, mintha bármit hozzá tudna tenni érdemben a kevéssé karakteres angol csapat semmitmondó játékához, Roy Hodgson önként térdelne be, ha azon múlna egy újabb négy közé jutás. A kevéssé karakteres jelzőt szándékosan használtam, nézzünk egy pillanatképet a hírhedten pezsgő hangulató franciákkal vívott gigászi küzdelemből:
Nincs mitől tartanunk. Fürge Zebrák, éhes és harcias Farkas várja az arénában a megfáradt, vén, gyenge oroszlánokat. És amíg Gerrard a Forever Young c. számot hallgatja felkészülésként a vasárnapi összecsapásra, mi sem teszünk másként. Sok szeretettel küldjük minden angol szurkolónak: